Születésnapi gondolatok

Iskolánk első hét éve

Visszatekintés  az iskola történetére
a születésnapi ünnepségen


Hét éve érkeztünk erre a helyre. 33 gyerek, szüleik, tanárok, támogatók. Ma már száznál is többen jövünk reggelenként. Ideérkezésünk előtt egy évig dolgoztunk azon, hogy itt egy Szabad Waldorf Iskola nyithassa meg kapuit.
Hogy mi vezérelt bennünket? Az, hogy a ránk bízott gyerekeket úgy neveljük, hogy a világban felelősséggel élő emberekké váljanak.

Hosszú keresés után itt Sövényházán fogadtak be bennünket. Már a falu neve is jól hangzott. A Hanságban régen az áradások miatt úgy építkeztek, hogy a kerítéseket, a házak falát vesszőből fonták, majd sárral tapasztották. Ha jött az ár, a szövevény megmaradt, s nem a semmiből kellett újraépítkezni. A tavalyi a harmadikosok is így építették meg a kis házukat.
Nagyon régóta élnek itt emberek. Láthattuk, hiszen a tavalyi építkezésünknél avar kori temető maradványaira bukkantak.
A Fricke-kastély, ahol most vagyunk, a háború után vált iskolává. Mikor ideérkeztünk, az állami iskola négy osztályában összesen 20-25 gyerek tanult, mellettük mi is elfértünk. Köszönet érte, hogy befogadtak bennünket.

Ezen a gyönyörűséges helyen kezdtünk növekedni.  Óvodánk is lett, gyönyörű nagy udvarral. A méltóságteljes gesztenyefasor, a hatalmasra nőtt ginkófa, a tenyérnyi virágokat hozó liliomfa, az iskolába vezető út feletti fagyöngy, a kastély körüli „erdő”, s távolabb a Hanság, a láp világa,  s állatok sokasága, madarak, nyulak, őzek várnak ránk. Nem kell messzire mennünk, ha kirándulni akarunk.
Egy Waldorf iskola számára ez ideális hely. Az erdőjárás ma már az alsóbb osztályok órarendjébe beépített tanóra lett.
De ez szépség. áldozatokat is követel. Nap, mint nap hosszú utat teszünk meg, míg ideérkezünk.
A szélrózsa minden irányából jövünk. Vannak, akik a szomszéd utcából sétálnak át, vannak akik közelebbi falvakból érkeznek. Mosonmagyaróvárról és Győrből pedig zsúfolásig telt iskolabusz hozza a gyerekeket.

Ezeknek a perifériáknak az erői éltetik a közepet, ahogy a vérerek a szívet. És a közép szépen erősödik.

Eleinte csak egy kicsiny virágoskertünk volt. De a mindenkori nagyok a rég kivágott fák gyökereivel megbirkózva egyre nagyobb területeket tesznek megművelhetővé.
A házat is kinőttük, hát építkeztünk, új épületünk nyáron táborba várja az ide érkezőket. Évszakünnepeinkkel bejárjuk a környék faluházait, guruló kiállításunk sok helyre elgurult már.
A közeli Rábcakapi biokertészettől pedig sok segítséget kapunk. Reform-étel javaslatainkkal a konyhában is megjelentünk, és legutóbb az ebédlőt igyekeztünk igényesebb, hangulatosabb hellyé alakítani.

Három éve megnyílt a győri Csipkebogyó Óvoda, ami sok szállal kötődik hozzánk.
Egy tavalyi nemzetközi konferencia kiállításán egy amerikai művészeti iskola vezetője két képet vásárolt meg, nem magának. A képeket két magyarországi Waldorf intézménynek ajánlotta fel. Az egyiket a mi iskolánk kapta. Így kerülhetett sor a tavalyi születésnapon Döbröntei Zoltán Híd című képének. ünnepélyes átadására.

A Szent György napi vigasságról szeretnék még köszönettel szólni. Ezt az ünnepet teljes egészében az iskola nagyszerű szülői csapata szervezi, szinte mindenkit megmozgatva, egymás közt szálakat szőve. Évről évre több látogatót vonz ez a fergeteges vásár. Idén inkognitóban ellátogattak ide a Szent György lovagrend mai lovagjai. Ezt követően felkerestek bennünket hivatalosan, hogy elismerjék az itt látott és tapasztalt közösségi munkát.

És egy nem várt segítség jött a távolból: Az Ybl Építéstudományi kar diákjai együtt gondolkoztak velünk egy évig, hogyan épülhetne, szépülhetne tovább az iskolánk. Az ő lelkes, kitartó munkájuknak köszönhetjük, hogy ma színpadot is avathatunk.

A tanítási napokat a gyerekekkel való együttlét tölti ki. Délelőttönként ránk bízzák őket a szülők, délutánra, estére hazatérnek. Így neveljük őket. Együtt. E nem mindig egyszerű feladatban szükségünk van egymás segítségére.

Hétköznapjainkat ünnepek szakítják meg. Évről-évre szeretnénk ezeket úgy megteremteni, hogy a „ Menny átmenetileg leszállhasson a földre.

Létrejött egy közösség, fejlődik.

Döbröntei Zoltán írja a közösségekről:
„ A közösség az én nevelője, az én a közösség teremtője. Bármilyen magasra fejlődik egy individualitás, önmagában semmit sem ér. A közösségtől kell megtanulnia, hogyan fordíthatja saját képességeit a többiek hasznára. A közösségre fordított áldozatos munka pedig az individuális alkotóerő fejlődését szolgálja. S ekkor megszentelődik a közösség és az egyén kapcsolata.”

Kívánom ennek a 7 éves iskolának, hogy még sokszor hét évig éltesse az Isten, és éltesse a közössége, amely otthonra talált ezen a helyen.


Jankovits Jusztina

Molnár Anita

Győrsövényház, 2015. 10. 18.